Fény és árnyék nem létezik egymás nélkül, úgy tűnik, az ünnepekkor sem. Még mindig meglepődöm rajta, mekkora tabu az ünnepek ellentmondásossága. Egyrészt ott van a sok mesterséges fény, ami körülveszi az ünnepeket (legyen az Karácsony, Újév, születésnap, vagy egyéb jelentős életfordulók). Ilyenkor – legalábbis az amerikai filmek, a reklámok és az óriásplakátok szerint – mindenki boldog, és ezek az év legragyogóbb napjai. Legalábbis ezzel az elvárással nyomasztanak mindket.
Aztán van az ünnepeknek egy igazi fénye is, ami nem a reklámokból csilingel és neonnal villog. Az igazi fény az, amikor tényleg örülünk egymásnak, az együtt töltött időnek, és tényleg van tere a szeretetteljes kapcsolódásnak, a valódi egymásra figyelésnek – barátokkal, családdal, magaddal. Szerencsésebb helyeken, ahol nagyjából rendben megy az élet, és az embernek normális családja meg barátai vannak, a környezet is azt szeretné látni, hogy boldog vagy az ünnepeken. Ez érthető is, hiszen szeretnek téged, és annak örülnek, ha te is örülsz. Ez az, amitől az ünnep igazivá válik.
De amiről most akarok írni, azok az ünnep árnyai – a fények másik oldalán.
A mesterséges fényezés szerint felhőtlenül boldognak kéne lenni az ünnepeken, mert így szokás. És ha nem vagy az, akkor valami baj van veled… márpedig az ünnepek messze nem csak boldogságot hoznak magukkal, de erről valahogy nem szólnak a reklámok. Az ünnepnapok (mindegyik!) mérföldkövek, visszatekintések, szembesítések, mérlegvonások, elmúló pillanatképek, és ajándék, ha tényleg helye van benne az örömteliségnek is. Minden ünnep gyász is egyben.
Minden ünneppel eltelik egy-egy év, és ilyenkor akarva-akaratlanul is eszünkbe jut, hogy miben NEM olyan az ünnep, mint amilyet valóban szerettünk volna magunknak – legyen az egy igazi odafigyeléssel választott ajándék, a valóban egymásra szánt idő, vagy valaki, aki fizikaliag is hiányzik. Eszünkbe jut, hogy mi minden NEM sikerült az elmúlt ünnep óta. Eszünkbe jutnak az egy évvel ezelőtti vágyak, és látjuk, mi az, ami NEM teljesült belőlük. Eszünkbe jut, hogy ki az, aki NEM lehet ott, pedig mennyire szeretnénk! Eszünkbe jut, hogy ki az, aki lehet, hogy jövőre már NEM lesz ott, hiába szeretnénk… Az hagyján, hogy eszünkbe jut, de a kötelezően elvárt öröm mellé ezek a gondolatok egészen más érzéseket adnak az ünnephez. Fájdalmat, keserűséget, szomorúságot, kilátástalanságot, lemondást, kisebbségi érzést.
Az igazán mély árnyak a magány árnyai. Amikor nincs kivel megosztani az ünnepeket lelkileg sem, és fizikailag sem. Amikor fizikailag vannak ugyan körülöttünk, de lelkileg nincs senki, akihez szólhatnánk. Amikor ráadásul egész jó a hangulat, és vannak valódi kapcsolódások is, de érezhetően ott feszül egy-egy ellentét, felszakad egy-egy régi seb az udvarias mosolyok mögött. Amikor valaki saját magát zárja ki az ünnepből, és neked végig kell nézni, ahogy ettől szenved, de nem fogad el segítséget.
Mi segíthet kilépni az ünnep árnyai közül?
Elfogadni, hogy minden ünnepben ott az árnyék is, mert az ünnep számvetés is, tehát komoly belső munka. Lesznek fájó részek, és lesznek olyan árnyak, amiket addig talán nem láttál, de az ünnep fénye élesen kirajzolja őket. Elfogadni, ha valaki nem csak örül, hanem gyászolja is közben a hiányt, ami eszébe jutott. Kedvesnek lenni magaddal, ha esetleg te vagy az a valaki.
Megosztani az ünnep teljes élményét valakivel. Ha több az öröm, akkor azt. Ha több a fájdalom, akkor azt. A valósággal való szembenézéshez bátorság és erő kell, és néha támogatás. Baráti, családi, szakmai, lelki segélyvonal – csak ne maradj teljesen egyedül.
Ha tetszett ez az írás, segíts eljuttatni másokhoz is, hátha nekik is jól jön.
