A maximalizmus rabszolgasága
Általában az illető félszeg mosollyal közli: „Hát elég maximalista vagyok, igen. De ez van.” És közben olyan hangsúllyal mondja ezt, hogy szinte látom, a kisgyerek, aki benne lakik, úgy örül ennek, mintha valami fontos érdemrendet kapott volna. Pedig a beszélgetés általában onnan indult, hogy mi mindent tesz tönkre az életében a maximalizmus. A maximalizmus a következő áldozatokat követeli (a teljesség igénye nélkül): önbizalom, lelki nyugalom, felszabadultság, könnyedség, szeretetteljes kapcsolatok, párkapcsolat, család, munkahelyi együttműködések. És ezt a beszélgetést lefolytattam már cégvezetővel és egyetemistával is.
A maximalizmus az egyik leggyilkosabb függőség, amit ismerek.
De mielőtt bővebb fejtegetésbe kezdek, tegyük egy próbát. Vegyél elő egy darab papírt és tollat, vagy egy üres mailt, vagy egy jegyzettömb fájlt, és írd fel, ami egy lendületre egyedbe jut, hogyan tudnád befejezni ezt a mondatot:
- Sosem vagyok elég…
Aztán hagyj ki egy kis helyet, és írd fel azt is, mi minden jut eszedbe egy lendületre ehhez:
- Sosincs elég…
Hát így működik a hiány kultúrája (vagyis a fogyasztói kultúra). Fogyasztani csak akkor fogsz, ha valamiből hiányod van, igaz? És minél inkább fogalmad sincs, mi hiányzik igazán, annál többféle mindennel próbálkozol. Annál többet fogyasztasz, és annál több erőfeszítést is teszel, hogy végre jó legyen. Hogy végre elég jó legyél.
Mindegy, miről van szó: pénz, idő, szeretet, energia, élmények, teljesítmény – mintha semmiből nem lenne elég. Még jobban kéne hajtani tehát?
Elég, de mihez képest is? Erre sok támpontot (vagy támpontnak tűnő csapdát…) kapunk a külvilágtól, hogy mihez képest kéne elégnek lenni. Sok pénz = tökéletes biztonság, szeretetteljes = problémamentes kapcsolatok, kirobbanó energia, fantasztikus élmények, kimagasló teljesítmény. Az egyik trükk ebben az, hogy ezek illúziók, amiket egy-egy film vagy pár perces reklámspot erejéig egy teljes stáb hoz létre. Figyelsz? Egy teljes stáb, egy illuzórikus pillanatkép létrehozására! De nem is ez az igazán veszélyes ebben. Hanem az, hogy önkéntelenül is megtanuljuk a méricskélést, amit aztán automatikusan alkalmazunk is kicsiben és nagyban, az élet minden területén.
Magamat és az életemet összehasonlítgatni másokéval általában kisebbrendűségi érzéshez vezet, amit vagy maximalizmussal akarunk kompenzálni, vagy közönyt tettetünk, hogy ne fájjon.
Mi lenne akkor, ha abbahagynánk az összehasonlítgatást, és helyette mindenki eltöltene egy kis időt azzal, hogy rájöjjön, igazándiból mire van szüksége? Hogy neki mi az „elég jó”? A cuccoknál és a bizonyítani akarásnál eggyel mélyebb szinten mindenki ugyanarra vágyik. Arra, hogy az alapvető fizikai szükségletei (biztonság, étel, ital, higénia) ki legyenek elégítve. Arra, hogy szeressék és elfogadják (kapcsolatok). Arra, hogy értelmes és szerinte hasznos dolgokkal foglalhassa el magát (önmegvalósítás és magasabb összefüggésbe tartozás). Közhely már, de a sok cucc, program és lehetőség közt, amiből választhatunk, épp csak a lényeg vész el.
A maximalizmus, amit a „nem elég jó” hiedelme tart fenn, nagyon is kapóra jön a jelenlegi gazdasági berendezkedésnek.
Mi lesz akkor, ha elég jók leszünk? Nem kell több cucc és csillivilli, mert kevesebb is elég lesz, vagy elég jó lesz az, ami van. A „sohasem elég” hiedelme helyett választhatunk másféle hiedelmeket is. Például ilyeneket:
- Elég jó vagyok. (vs. Nem vagy elég jó!)
- Elég az, amim van. (vs. Egy szelet sohasem elég!)
- Eleget küszködtem már. (vs. Bírd ki!)
Persze ez nem ennyire egyszerű, hogy egy másik hiedelmet választok és kész. A „sohasem elég” hiedelmei szerint azóta tanulunk élni és gondolkodni (a legtöbbünk) mióta megszülettünk. Ebből fakadóan igényel azért némi gyakorlást, mire rutinosan képesek vagyunk figyelmen kívül hagyni azt a hangot, ami a fülünkbe sikítja, hogy „Nem elééééég!!!!”. De megéri.
Ha szeretnél TENNI is azért, hogy elég jó legyél saját magadnak, gyere el ide február közepén:
Ha szeretnél a blogon leírtakhoz gyakorlati tippeket kapni, iratkozz fel a hírlevélre itt:
