Önismereti elvonulás házimunkával

Első rész – A kenyér

Az úgy volt, hogy végül kíváncsibb lettem, mint türelmetlenebb, meg kaptam az idő közben profivá önképződött barátnőmtől egy adag kovászt is. Hogy akkor legyen kenyér. Előző nap este kiméregettem a kovászt, és tudtam ugyan, hogy másnap lesz majd vele többször dolog, de nem olvastam el a receptet végig.
Reggel aztán, mikor nekiláttam kenyerezni, kicsit meglepve tudatosult, hogy ez egy kb nyolclépcsős folyamat, ahol kb óránkét kell valamit matatni a kenyérrel. Ezen a ponton azt gondoltam, hát hülye vagyok én? Lemegyek a boltba és veszek kenyeret! Na de az ajándék kovász már itt vár ugrásra készen, mégse hajíthatom ki, hogy számolok el azzal, hogy mi lett vele…Nah jó, álljunk neki.
Álljunk neki. Ezt azt jelenti, hogy a mai napra tervezett 10+ teendőmet egy KENYÉR életritmusához kell igazítsam. Egy KENYÉR ritmusához, bakker!!! Mikor annyi dolgom van!
Na gyerünk, akkor kezdjek már kutyulni, mert sose érek a végére.

Nagyon elnézést kérek a kenyértől. A kenyér többet tud a minőségi életről, mint én, és ma megtanított erre. Ha nagy leszek, kenyér leszek.

A kenyér nem siet, és segített nekem is lassítani – óránként fel kellett állnom, hogy csináljak vele valamit. Annyit terveztem, hogy beleférjen egy órába, és ettől a nap nem végeláthatatlan feladatlista lett, hanem átváltott ‘most egy órát csinálok kicsit valamit’ tempóra.
A kenyér tud élni – kellemes meleg helyen pihenget, és óránként kell neki, hogy simogassák. Ami azt illeti, nekem is ilyen környezet kéne. Meg szerintem mindenkinek. Fizikailag is, érzelmileg is.
A kenyeret nem lehet siettetni. Ha még nincs kész, akkor nincs kész. Akkor lesz kész, amikor kész lesz, és ez nem rögtön van, hanem egy folyamat. A kenyér az élő folyamattal szembeni alázatra tanít.

Második rész – Az újrapulcsi

A nap másik megvilágosodása, ami nem ilyen lassan kibontakozó, hanem villámcsapás szerű volt, az újrapulcsinak köszönhető. Dortsa színes világa megihletett engem is, és látva a mostanság készülő újraruhákat, elhatároztam, hogy én is belevágok. Úgyis van a szekrényben három olyan pulcsim, amit imádok, de már kicsit nemjók valamiért – csinálok belőle egyet, hosszú derekút.
Már maga a pulcsik felaprítása egy jó kis flash volt, közben végiggondolni, hogy hogyan kerültek hozzám a pulcsik, és hány helyen jártak már velem. Meg hogy a régi mozaikjaiból hogyan lesz majd valami új, ami most épp kényelmes nekem.
Aztán a részekből kisakkoztam, mi megy az elejébe, mi a háruljába, mi marad majd ujjának meg kapucninak, és aztán hajrá, nekiveselkedtem az alkotásnak. A hátával kezdtem.
Összerakosgattam a részeket, minták, színek, vonalvezetés szimbolikája, kész. Jöhet az eleje. Vagyis…
Amíg nem vagyok kész a hátával, nincs elég gombostűm az elejéhez.
Bakker! Nemár, én haladni akartam! Kirakni az egészet, és csak utána varrni!
Amíg nem vagyok kész a hátával, nincs elég gombostűm az elejéhez. Muszáj előbb a hátát összevarrni, hogy felszabaduljanak a gombostűim.
Hm. Ismerős az érzés.

Amíg nem vagyok kész a hátával… nincs elég az elejéhez.
Minek a hátával? Mi az eleje?
Mi az én életem eleje meg a háta?
Hova kéne még gombostű, ami egyben tartja a részeket, de nincs?
Mit kell akkor előbb stabilra összevarrni…?
Bámultam egy darabig az összetűzött részeket.
Aztán nekiálltam varrni.
Az már csak a hab a tortán, hogy közben éppen hol szakadt el a cérna 🙂

Szóval feleim, aki a megvilágosodást keresi, hatékonyan, gyorsan és olcsón, álljon neki a házimunkának. 🙂

A tiszta tudat fénye legyen veletek!

*** Ha tetszett neked ez az írás, segíts eljuttatni másokhoz is, hátha nekik is jól jön. ***

Önismereti elvonulás házimunkával