Beavatás nélkül

Újabb leánybúcsú szervezésére kértek fel a baráti körben, és mint ilyenkor mindig, előkerül bennem a beavatási szertartások, ünnepek fájó hiánya. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy tanultam is róla, meg gyakorlati tapasztalatom is van a trénerségből adódóan, hogy hogyan érdemes egy beavatási ünnepet újra kitalálni. Tudom mik azok az alappillérek, amiknek mai modern formába öltve meg kell jelenniük egy ilyen eseményben, mert abban rejlik a valódi érték. (Ennek szellemében ötleteltünk, és valóban gyönyörű leánybúcsú lett belőle.)

 

A leány-és legénybúcsú mellett az iskolakezdés, érettségi, ballagás, diplomaosztó, esküvő, keresztelő, külföldre költözés, munkahelyváltás, temetés – mind olyan életforduló – kapuk, amik jelentős változást hoznak valakinek (vagy akár egy teljes családnak) az életében. Ilyenkor mai szóval élve „életmódot váltunk”, akár tudjuk akár nem, mert az addigi életünk rutinjai a megváltozott helyzet miatt nem folyathatók. Ezeket az eseményeket meg szoktuk ünnepelni, és többnyire az ünneplés akkor sikerül „jól”, ha minél nagyobb (esetleg minél flancosabb) a buli.

De régen ennél sokkal többet tudtak ezek az életforduló-kapuk. Sok kutatás született a világ különböző tájain arról, hogy egyes törzsi társadalmak hogyan tartják beavató szertartásaikat – főleg a nővé és férfivá avatás szokásairól lehet sokat olvasni az interneten. Vannak közöttük igazán ijesztő és fizikai erőt próbáló szokások is, ám mégsem ez bennük a lényeg.

A beavatási szertartás maga mindenhol csak egy kapu, amit egyrészt hosszú felkészülés előz meg, másrészt a közösség folyamatosan jelen van az egész folyamatban.

A felkészítés – vagyis a törzsi társadalmakban a belenevelés az új szerepbe – a teljes közösség feladata a fiatalok felé. Mindenki tanítja a őket arra, hogyan kell vadászni, háztartást vezetni, szépen bánni egymással, gyereket nevelni… hogyan kell egy életet jól csinálni különböző életszakaszokban, különböző szerepekben. Mindenki lát maga előtt mintát, hogy a következő életszakaszának mik a feladatai, és mindenkinek van lehetősége gyakorolni is, mielőtt ott az éles helyzet.

Hosszú tanulási folyamat ez, ahol kicsiben a felkészülők teljesítik azokat a „próbákat” amiket a beavatás során kell majd a teljes közösség előtt végrehajtaniuk. Mire a beavatási ünnepre sor kerül, az idősebbek már tudják, hogy aki a kapun átlép, készen áll a próbák teljesítésére, a közös tanítás gyümölcse beérett. Akit beavatnak az pedig megerősítést és elismerést kap, hogy képes szintet lépni, és onnantól ott folytatni az életét. Vagyis ezek az ünnepek az újjászületést is tanítják, hogy semmi nem vész el, csak átalakul – és új formában folyatja az életét tovább. E mellett az is lényeges elem, hogy a szertartásoknak mindig van egy spirituális vonulata is – az adott kultúra istenségéhez vagy istenségeihez való kapcsolódás, áldáskérés a következő életszakaszra a kapun átlépő számára.

Az antropológusok azt is felfedezték, hogy ha egy közösségben működnek a beavatások, ezáltal rengeteg stresszől óvják meg a közösség tagjait. Hiszen egyrészt látnak maguk körül egyértelmű mintát, tudják honnan hová tartanak és ott hogyan kell viselkedni; másrészt a közösség folyamatos megtartó jelenléte és a szokások állandósága biztonságot ad számukra az élet folyamatos változásában. Sokkal biztosabb háttérrel vágnak így neki az ismeretlen élethelyezeteknek.

Ma már komplexebb a világ, amiben élünk, de van, ami nem változik a díszlettel.

Mindenki tart az ismeretlentől, és igyekszik felkészülni rá. Mindenkinek szüksége van támpontokra és biztonságra. Mindenkinek alapvető igénye, hogy valahol szeretve legyen, és úgy érezze, oda tartozik. De az életszerepekről való tájékozódásban és az élő közösségek működésében a mai életvitel sajnos komoly hiányosságokat mutat. Ugyanakkor mind a fiúk, mind a lányok számára ma is forgalomban vannak valamilyen formában beavatási szertartások – gondoljunk a lány és legénybúcsúkra, vagy akár a sportcsapatok vagy katonaság sokszor brutalitásba fajuló gólyaavató szokásaira. Ezekből azonban hiányzik sok olyan lényeges elem, ami a törzsi bevatások valódi értékét megadta.

  • nincs előtte felkészülés a próbákra/új élethelyzetre, amik így sokszor veszélyessé is válhatnak a beavatandó számára
  • az idősebbek nincsenek jelen a folyamatban – sem a felkészítés során, sem a beavatás során, sem az újba való érkeztetésben, befogadásban
  • nincsen jelen olyan élő közösség, ami végigkíséri a beavatandó életútját, látja hogy honnan hová fejlődött és együtt örül vele, átkíséri az új életszakaszba
  • nincs spirituális tartalma az eseménynek, így nincs egy olyan védelmező erőhöz való kapcsolódás sem, ami plusz támaszt ad a következő életszakasz során

Mára a pszichológiai kutatások már arra is rávilágítottak, hogy számos olyan pszichés zavar van a fiatalok és fiatal felnőttek között, amit a tudatosan megélt beavatási szertartások, az azt megelőző felkészülés, és a változatos korú közösség megtartó ereje meg tudna előzni. Ide tartoznak a testképzavarok,  a függőségek, az életveszélyes helyzetekben való versenyzés, a munkamánia… de a nagy számban széthulló kapcsolatok is. A rokonság, baráti társaság tapasztaltabb tagjainak egyrészt kapacitásuk sincsen sokszor a fiatalabbakat pátyolgatni, másrészt gyakran nem tudnak követhető, hiteles mintával szolgálni, harmadrészt sokszor ők maguk sem látják – így átadni sem tudják – azt az üzenetet, hogy felnőtté válni bár nehéz, de értékes és örömteli dolog. A spirituális iránymutatás témája pedig fel sem merül.

Mi a megoldás?

Most hogy ezt így szépen áttekintettem, a létezés innenső szegletéből nézve elég nagy dobásnak kell legyen az, ami erre mind megoldást ad. Kicsit meg is szeppentem, hogy akkor most hogyan hozom vissza ezt az írást pozitívba-konstruktívba, ebből az eléggé végítélet-színű összegzésből. Aztán rájöttem, hogy én már mind csinálom/csináltam, sőt tanítom ami ehhez kell… legyen belőle még több! Lássuk:

  • Hiteles mintákat keresni az idősebb generáció tagjai, vagy a tapasztaltabb kortársak között. Keresni, hogy ki csinálja jól. Ki az, aki nyugdíjas korára is képes nevetni… „Tanulj meg mindenkitől tanulni” – ahogy Weöres írja.
  • Jobban érteni saját magunkat. Ezzel tisztábban látni, és lehántani a páncélokat, amik megakadályoznak abban, hogy önmagam legyek. Megtalálni a helyem magamban és az életemben. Végső soron hiteles önmagammá válni.
  • Baráti közösségeket életben tartani. Időt, energiát és figyelmet (ez mind ugyanaz) szánni arra, hogy az igazi szívbéli kapcsolódásaim élve maradjanak. Ha eszedbe jut, hívd fel – nem akkor, ha lesz időd, hanem most. Időnként összegyűlni, és elheverni egymás jelenlétében. A régi életközösségeket a baráti kapcsolatok váltják ma fel.
  • Megadni a módját az ünneplésnek. Megkeresni az ünnep jelentését, és a szerint kialakítani az ünnepet saját magam számára. Meg aztán végső soron a hétköznapokat is, de ez már a minőségi élet témakörébe vezet… első lépésnek bőven jó, ha elkezdjük az ünnepet minőségivé varázsolni magunknak.

A második ponthoz kapcsolódik Az Élet Vize női kör, amelyen a női önismerettel kapcsolatos alapinformációkat adok át. Érintjük a női test, az energiatest, a lélek és a szellemi rétegek működését és persze jól-tartásának trükkjeit is. Jól gondolod, régen ezt a tudást a lányok megtanulták már nővé avatásuk előtt…  De sosem késő!  Te elkezdheted itt: Az Élet Vize női kör

Ha neked hasznos volt ez az írás, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is. Ha szívesen haladnál tovább ezzel a témával, találkozzunk egy egyéni beszélgetésre.

Beavatás nélkül
Cimke: